Szent László Menet 30

Eddig még sosem volt alkalmam részt venni a tatai MH Klapka György 1. Páncélosdandár és a Tatai Tömegsport és Tájfutó Honvéd Sportegyesület által szervezett Szent László Menet teljesítménytúrán, de idén végre eljutottam rá. Nem hittem volna, hogy ilyen nagyszabású rendezés fogad, rendesen meg is lepődtem. A rendezvény a magyar gyalogság védőszentjének állít emléket, ami egyben a katonák és a civilek közötti kapcsolat erősítésére is szolgál. A túrán négy különböző táv közül lehetett választani: 20-30-50 és 70 km-es táv állt rendelkezésre, én ezúttal a 30 km-es távot válaszottam.

16 óra előtt érkeztem meg a tatai laktanya területére, ahol a portán történő becsekkolás után a rajthely felé vettem az irányt. Nagyszerű hangulat fogadott rajtkapuval, zenével, padokkal és sok-sok katonával, akik már indulásra készen sorban álltak. A gyors regisztrációt követően felvettem a rajtcsomagot, ami annyira gazdag volt, hogy én ezzel több napig is eléldegélnék az erdőben, úgyhogy nem vittem el magammal az egészet. A rajtoltatás percenként történt először a 70 km-es és az 50 km-es távok indulóival, majd miután ők elrajtoltak, jöttek a 30 km-esek, valamint a 20 km-esek. 16:56-kor elrajtoltam én is.

Mivel a laktanya Tata északi végében van, az erdőbe viszont csak a baji szőlőhegy után érkeztünk meg, így át kellett sétálni Tatán és Bajon is. Forró, nyári idő köszöntött be a túra napjára. A városi szakaszon ez jelentősen érezhető is volt. A csodaszép Cseke-tó melletti parkon áthaladva egy kicsit jobb volt a klíma, de Tata és Baj közt a nyílt szakasz embert próbáló volt.

Az erdőben viszont már sokkal barátságosabb volt a hőmérséklet. A kálvária-út leküzdése után, a Szent Péter-rotundánál frissítőpont létesült, ahol a zsíros kenyér elfogyasztása és egy kis folyadékpótlás után folytattam utamat dél felé. Kellemes, de eseménytelen erdei szakasz következett. Az Arany-lyuknál elváltak a távok egymástól. Nekem az északkeleti irányba, Vértestolna felé kellett vennem az irányt, majd Vértestolna szélétől északnyugatra, a Gorbatető felé.

Ezen a szakaszon már kezdett sötétedni. A tisztásokon még nem volt szükség fejlámpára, de az erdős részeken már néha felkapcsoltam a világítást. Gorbatető után viszont már aktívan használni kellett. Jó kis emelkedő következett, vissza kellett mászni a frissítőponthoz, a Szent Péter-rotundához, ahol egy csöppnyi kis szusszanás és frissítés után elindultam lefelé azon az úton, amin az elején idáig eljöttem. A rotundától lefelé Kinizsis emlékek törtek fel bennem. Ugyanígy botorkáltuk le sötétben itt akkor is, csak akkor kb. 90 km. után. Most jelentősen kevesebb volt a lábamban, de ez az út lefelé pontosan ugyanolyan borzalmas volt most is.

Bajon már nyugovóra tértek az emberek, Tatán pedig csak a Cseke-tó másik oldalán volt élet. Az éjszakai városon keresztül visszasétáltam a laktanyába, ahol a nagy méretű emléklap és felvarró mellé egy tűzforró, igen gazdag babgulyás is járt.
Ha csak egy sima átlagos teljesítménytúraként kellene jellemeznem ezt a túrát, akkor azt mondanám, hogy nem egy nagy szám. Nagyon sok a városi szakasz az elején és a végén, ami annyira azért nem élvezetes, pedig azért szép helyeken megy keresztül ott is. Viszont mivel aktív katonákkal együtt menetel az ember, így van egy különleges hangulata, valamint a félig éjszakai mivolta miatt is egész frankó. Most végre egyszer kipróbáltam, de lehet jövök még máskor is. Köszönöm a szervezők munkáját és a nagyon gazdag ellátmányt!

További képek a lentebbi albumra kattintva.

További bejegyzések

Scroll to Top